Európai Regionális Fejlesztési Alap
Európai Szociális Alap

Esküvői vers

ILLYÉS GYULA: CSAK VELED TELJES

És jó volt érezni ujjaidnak
Finom súlyát, melegét, titkát.
Nézni arcod, mint harmatesőn
A virágok, ahogy kinyitják

Szirmukat fényesen, fehéren,
Tavasz estén, a holdvilágon,
S néha egy csepp úgy harmatosan
Tovapergett a szempilládon.

Jó volt érezni csókjaidnak
Ízét, se csókban, amit vártam,
Azt kaptam én, fürdött a lelkem
Csókjaidban, leánycsodákban.

Jó volt érezni, hogy szívemben
Versek nyíltak, csodásak, szépek,
S szemeimben újra ragyogtak
Hulló alkonyok, messzeségek.

S véremben, hogy zengett az élet
Akarása, csodás erője,
S érezni, hogy szavaid most már
Finomságokkal teleszőttek

Jó érezni azt, hogy szeretlek
Nagyon és egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
Rejtőzködni a mosolyodban.

Érezni, hogy szemeid már
Szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép,
És csak veled teljes az élet.

 

Somlyó György: Egyszerűen és igazán

 

Mit kívánhatnék egyszerűbbet?
mint, hogy mellém ülj, s melléd üljek?

Kettőnknek fújja halk dalát
ottkünn a hó, ittbent a láng.

Hogy lélegzeted töltse meg
szobám is, mint szívemet.

Hogy csengő hangú szép szíved
mérje múló perceimet.

És megszokott mozdulatod
köszöntsön nálam éjt s napot.

Az asztalhoz együtt üljünk le
és este együtt feküdjünk le.

Ne egymástól távol, titokban
kérdezgessük: most merre, hol van?

S ne magadban kérdezd, ha ébredsz:
Vajon, hogy aludtál édes?

S ne képzeletben kelljen látnom,
szemeidről, hogy lebben az álom.

De oly közel legyen a tested,
mint a számhoz a szó: szeretlek.

Szeretem őt s ő szeret engem.
Hogy mondhatnám még egyszerűbben?

Szeretem én és ő szeret.

 

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

 

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

 

Juhász Gyula: Szerelem?

 

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

 

Keresztury Dezső: Mindig velem vagy

 

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek: újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Ugy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
 
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintetet,
bőröd meleg színéből, szád izéből,
ölelésedből, csípőd halk ivéből
újrateremtelek.
 
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, szinéről
szemed néz vissza rám.
 
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe:
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

 

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?

 

Presser Gábor: Jó veled

 

Fenn a fán és a fáról leesve,
Négykézláb a diót keresve,
Almalopás és menekülés közben,
Lihegve, röhögve, kéz a kézben
Jó veled.

Színházban, templomban, moziban, boltban,
Az utcákon és a kék alagútban,
Taxiban, biciklin, mezítláb porban,
Izzadva, fázva, jóban-rosszban
Jó veled.

A folyóparton, térdig a vízben,
A víz alatt vagy a víz fölött éppen,
A híd alatt, mikor szegények leszünk,
A pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk,
Jó veled.

Munka előtt és munka helyett,
Mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet,
Gömbölyödve és félig kinyúlva,
Évek óta és évek múlva
Jó veled.

Csőbe húzva, esőben, hóban,
Sírva vigadva, nyakig a bajban,
Álmodozva, úgy lassan szépen,
Akkor is, ha nem szeretsz éppen,
Jó veled.

Azt én mondom, akinek elhiheted,
Aki tudja, hogy milyen volt Nélküled.

Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy,
A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy…

 

SZIGETI GYÖRGY: SZERETLEK

 

SZERETLEK
egyszerű tiszta szeretettel,
mint társat barátot, segítőt
szerethet az ember.
Bár jártunk mi is a csillagokon,
vagy cinkos sötétben
harmat-csatakos utakon.
Csókjaink ízébe édesedtek
az álmok.
S mint bűnös manók,
lapulva lestek a virágok.
De ez csak az emlék,
S mert szemed nem éjsötét,
s nem ibolyakék,
de beleragyog a jövő
titok-ködébe,
s akaratoddal felemelsz engem
a fényre,
ezért szeretlek.
Mert valóság álmaid várod
mert utcán, tereken, munkában,
ott, ahol ember van,
rádtalálok,
mert egyszerű vagy.
S ... mert természeteddel
rokon értelmű szó
a béke,
mert valóság vagy a képzeletemnek.
S hibáiddal együtt (így vagy egész) –
önző, gonoszan,
emberül szeretlek.

 

Radnóti Miklós: Tétova óda

 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
     Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

 

Szilágyi Domokos: Szerelem

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -

és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

 

William Shakespeare - 75. szonett

 

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

 

MORETTI GEMMA: MEGMARAD ÖRÖKRE

 

Szívedet tenyeremmel betakarom,
érezzem dobbanását, amíg csak lehet,
és hogy felejtsem:
madárröpte pillanat az élet.
Nyugtalan lelkemet csitítja a csend,
szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Amikor karod ölelő sátora
- mint madárszárny, ha elfárad -
vállaimról lehullik,
s nem simogat többé kezed,
védtelen arcom a fény felé tartom
és úgy gyűjtök majd meleget.
De addig, amíg csak lehet,
szívedet tenyeremmel betakarom:
hiszem, hogy jönnek még boldog percek,
felfénylenek majd sugaras reggelek,
és szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Mert nem múlik el, ami szép volt:
a rövidre mért időt
mesévé szövik a pillanatok.
Igen, igen. Jó volt nekünk
a hallhatatlan zene,
a varázslatos csend.
És megmarad örökre
nekem, Neked...

 

Kahlil Gibran: A próféta
- részlet -

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.

Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.

Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.

És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

 

Várnai Zseni: Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.

 

 

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme - részlet

 

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,

társak között, még láthatatlanul.

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés, sejtelem

voltál te is, voltam én is szívedben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés,

és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

tudtalak léttelenül,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál...

 

 

Bertók Éva: A kezdet kezdetén

 

Tiszta szemmel, ártatlanul.

Bizakodva, mint aki nehéz munkát

Óvatosan tanul.

És akarattal, lelkesen.

De most még csak csendesen, csendesen.

S úgy érezzük, érzem,

Törékeny ez a pillanat,

Amely megszolgált jutalmunk lesz,

Szeretném, ha így lenne…

Szeretnéd, ha úgy lenne…

Most még csak sejtjük az erővonalakat.

És tétován kérdezzük egymás szemétől:

Odatartod-e majd a másik arcodat?

Nem hetvenhétszer, hétszer, vagy csak egyszer

Lesz-e erőd megbocsátani?

És reménykedünk, nem lesz,

Ami elrontsa, nem lesz valami…

Valami, amit talán nehéz lesz oldani,

Mert túl egyszerű lenne azt mondani?

„Egyedül te voltál a hibás!”

Jól a szíveddel láss, szívem:

Ha a másikra nézel, magadra is nézz, szemem:

Halld meg fülem a hívó hangokat,

Kinyújtott kéz felé nyúlj kezem,

Feszülj szivárvánnyá értelem,

Segíts nekünk, ó, Végtelen Szeretet.

Te vezéreld a kezdetet,

Te segítsd a folytatást:

A világ rútsága szívünk ne érje,

Ne férkőzzön közénk a „csak azért se”,

Együtt fussuk meg utunk,

Így indulunk.

Bizakodva. A kezdet kezdetén.